Tűzgyujtás
1. Tűzzel, vagy a nélkül?
A túlélő szakirodalomban még ma is találkozunk olyan nézetekkel, amely megkérdőjelezi a tűgyújtás szükségességét. Gyakran elhangzó gondolatok:
- "Néhány napig ki lehet bírni tűz nélkül!"
- "Nincs idő tüzet rakni, inkább addig is pihenjen a katona!"
- "A tűz messziről elárulja a túlélők helyét!"
Ezeknek a felvetéseknek természetesen van valóságalapjuk. Előfordulhat, hogy a túlélés során tényleg nincsen lehetőség tüzet rakni, vagy a szakszerűtlenül rakott tűz füstje, fénye elárulja a katonák helyét. Ezek ellenére szinte minden katonai túlélő kiképzésen oktatják a tűzgyújtás, az ételek melegítésének, elkészítésének szabályait, fogásait.
Könnyen kerül olyan helyzetbe a túlélő katona, hogy muszáj tüzet raknia: pl. nagyon fázik, átázott, megkezdődött a szervezet lehűlése, de lehet, hogy egy elejtett vadat, vagy más táplálékot kell fogyaszthatóvá tennie. A legfontosabb, hogy ilyenkor képes legyen a tűzgyújtás helyének, módjának legcélszerűbb megválasztására, valamint a tevékenységet rejteni, álcázni. Ezek kivitelezéséhez elméleti segítséget nyújt a jegyzet, de a gyakorlatban csak több száz tűzrakás után mondhatjuk el magunkról, hogy minden körülmények között képesek vagyunk a tüzet rakni.
A kommandós zsargon azt tekinti „tűzmesternek”, aki képes szakadó esőben vagy hófúvásban egy szál gyufával, papír és más nem természetes anyag segítsége nélkül is tüzet rakni. Így már érthető, hogy miért fontos a gyakorlat.
A gyakorlati tapasztalat megszerzéséhez szükséges időt jelentősen lerövidíthetjük, ha a leírtakat megjegyezve átvesszük a használható tapasztalatokat.
A címben felvetett „tűzzel, vagy a nélkül?” kérdésre a túlélőnek a helyi háborús tapasztalatok a tűzrakás mellett adnak megerősítést. A trópusi körülmények között zajló vietnámi háborúban, a téli viszonyok között folyó Falklandi harcokban, de még a szomszédságunkban folyó jugoszláv polgárháborúban túlélő helyzetbe került katonák döntő többsége is tüzet rakva könnyített a helyzetén.
2. Amit a tűzifáról tudni kell
Tűzgyújtáshoz leggyakrabban fákat, és egyéb növényeket használunk. Ezek összetétele, nagybani ismerete megkönnyíti a tűz jellegének megfelelő fafajta kiválasztását. A száraz fa fő alkotó részei: 40-50% cellulóz, 20-28% hemicellulóz, és 22-30% lignin. Ezen kívül, mint közismert, olajokat, zsírokat, csersavat és gyantát tartalmaz. A frissen vágott fa nedvességtartalma 25-50%, míg a levegőn kiszáradt fa mindössze 10-20% vizet tartalmaz. Kémiai összetételük a víz nélkül 50% szénből, 43% oxigénből, 6% hidrogénből, és némi nitrogénből, valamint ásványi elemekből áll. Tűzrakásnál néha jól megfigyelhető, hogy gyakran még nem a fa felülete, hanem először a belőle kiáramló gázok égnek.
A fákat a mechanikai hatásokkal szembeni ellenállása alapján felosztják:
|
Kemény fák |
Puha fák |
|
bükk, tölgy, cser, akác, dió, szil,... |
fenyő, nyár, nyír, ecetfa, fűz,... |
A fák fűtőértéke 2800-3800 kcal. Ez természetesen légszáraz állapotban értendő. Mivel a fák vízfelvevő és vízleadó képessége nagy, így a vízzel telített fák fűtőértéke akár az előbbi érték 1/10-e is lehet. A nedves fában ugyanis a víz elzárja a levegő útját.
3. A tűzgyújtás eszközei
A túlélés során legtöbbször gyufával, vagy papírral gyújtunk tüzet, de gyakran előfordul, hogy erre más módszert kell keresnünk. A leírt eszközök mind alkalmasak a tűzgyújtásra, de némelyikhez azonban jóval nagyobb gyakorlat kell, mint a megszokott gyufával való gyújtáshoz.
GYUFA: Célszerű legalább két különböző helyen a katonának magánál tárolni. Ennek egyik oka az, hogy mint alapvető felszerelés, semmiképpen nem fogyhat ki egyszerre az összes. A másik pedig, a vízállósággal függ össze. Közismert, hogy könnyen elázik, nedvességet kap, és használhatatlanná válik. Néhány hadseregben a gyufa is rendszeresített felszerelési tárgy, és vízálló csomagolásban van. A gyufánk egyik felét legalább mindig vízálló csomagolásban tároljuk, ilyen lehet az orvosságos flakon, műanyag doboz, nylon fólia, stb. Ilyenkor nem fontos egy egész dobozt, hanem elegendő csak néhány szálat tartalékba elrakni, a gyufásdoboz oldalán levő dörzslappal együtt. A tartalék gyufa tárolására számtalan lehetőség van. Az a legfontosabb, hogy az mindig nálunk legyen. Pl. tártáska, gázálarctáska zseb, vagy akár sapkába bevarrva, stb.
A gyufák vízállóságát lehet növelni parafinnal (gyertyával) való bevonással is. A fa és a „gyufaméreg” is hygroszkópikus anyag, amely a levegő relatív páratartalmának növekedését követi.
A gyengébben nedves gyufát használat előtt végighúzva a hajunkon kicsit feltöltődik elektrosztatikusan, és észrevehetően könnyebben gyullad meg. Ez a módszer azonban teljesen átnedvesedett gyufa esetén már nem használható.
Készülnek speciális vihar, vagy hajós gyufák. Ezek vízállóak, és mint a neve is mutatja, viharban is meggyújthatók. Sajátosságuk, hogy az égési idejük is 2-3-szorosa a hagyományos gyufákénak. A vihargyufákat tengerészeti, hegymászó szaküzletekben lehet beszerezni, de néhány speciális felderítő alakulatnál is megtalálható.
ÖNGYÚJTÓ: Alapvetően a gázöngyújtó a legelterjedtebb, de katonák, kirándulók használják még a benzines változatot is. Ezek égéshője sokkal magasabb, mint a gázöngyújtóé, de nehézkes feltöltése miatt nem kedvelt. A benzines öngyújtók közül a legjobbnak a "Zippo" márkájút tartják. Használt, kiürült gázgyújtót sajnos mindenütt lehet a terepen találni. A túlélő ezeket is tudja használni, mert a gáz rendszerint előbb fogy ki, mint a tűzkő. A tűzkő szikrájával pedig, lehet taplót, lőport, stb. begyújtva tüzet gyújtani.
MAGNÉZIUM TÖMB: Mindössze gyufás skatulyányi méretű magnézium darab, amellyel esőben is tüzet rakhatunk. Egy vasdarabbal, pl. késsel lefaragunk néhány morzsányit a magnéziumból, és ráhelyezzük a meggyújtandó anyagra, pl. tapló, papír, forgács, stb. A magnéziumtömb egyik oldalán levő acél lapon a késünket végighúzva szikrát keltünk, és az begyújtja a magnézium forgáccsal a gyújtóanyagot.
KOVAKŐ ÉS ACÉL: Az évezredeken át jól bevált tűzgyújtó eszköz korszerű változata. A kovakő rúdformára kialakított eszköz, amelyen acélt végighúzva szikrát kapunk. A magnézium tömbnél kisebb hőértékű szikrákat kapunk. Így ezt az eszközt csak a leggyakorlottabb túlélőknek ajánlom.
LŐPOR: A legkézenfekvőbb szükség tűgyújtó eszköz a katonának. Háborúban eldobott lőszert szinte mindenütt lehet találni, akár még a fogolytáborból menekülő katonának is. A lövedéket a lőszerből kivesszük, és a szükséges lőpormennyiséggel tüzet gyújtunk. A lövedék kivétele fogóval a legegyszerűbb, de kézzel is eltávolítható. A lövedéket egy nyílásba, pl. ajtószárny közé, vagy padlórepedésbe befeszítjük, majd a hüvely oldal irányba történő mozgatásával minden kézifegyver lövedéket kiszedhetünk.
Az égés folyamatát egy csepp vízzel, olajjal tudjuk késleltetni. Így a pillanatnyi fellobbanás helyett a néhány másodpercre megnövelt égésidő jelentősen megkönnyíti a tűz begyújtását. A háztartási boltokban, gyógyszertárakban, méhészetekben, és egyéb vidéki gazdaságokban, de pincészetekben szinte mindig fellelhető a sárga kén. A kénnek a lőporral alkotott keveréke nemcsak sokáig ég, hanem igen magas, közel 750-800 C o -os égési hőmérsékletet biztosít, amellyel még a nedves fát is meg lehet gyújtani.
A száraz lőpor begyújtására minimális szikra is elegendő, pl. elem rövidre zárása, de akár még két kavics egymáshoz ütésével is lángra robbanthatjuk. Amennyiben többféle lőszer lőporából választhatunk, akkor a leghamarabb gyújtható a pisztoly, gépkarabély, majd a géppuska, és végül a tüzérségi lőporok. Ez utóbbi csöves, hurkapálcaszerű formája ellenére is jól használható tűzgyújtásra.
KÁLIUM-PERMANGANÁT + GLICERIN: Vegyi gyújtó eszköz, amelyet katonák is gyakran használnak. A kálium-permanganátot háborús helyzetekben egyénileg víztisztításra alkalmazzák. A glicerin pedig gépkocsiknál, rádiókészülékeknél a gumi felületek karbantartására használt anyag. Mindkettő beszerezhető gyógyszertárakban vagy vegyszerboltokban. Használatuk igen egyszerű.
Akár mogyorónyi kálium-permanganátra egy csepp glicerint rácsöpögtetünk, és az néhány másodperc múlva lángra lobban. A közel 800 C°-on égő vegyszerek rendszerint még a nehezebben lángra lobbanó anyagokat is meggyújtják.
NAGYÍTÓ: A nap segítségével történő tűzgyújtást szinte mindenki ismeri. A nagyítólencse gyújtópontjában a hőmérséklet akár az 1000 C°-ot is elérheti. Az összegyűjtött hőmennyiség függ a nap erejétől és a lencse átmérőjétől. A gyakorlati tapasztalatok szerint legalább 30-40 mm átmérőjű lencse szükséges ahhoz, hogy erős napsütésben biztonsággal tudjunk tüzet rakni. Harchelyzetben ritkán van nagyítónk, ezért más hasonló lencsékkel kell pótolni azt. A legkézenfekvőbb egy szemüveg. Ezen kívül használhatunk a terepen található szükségeszközöket is. Autó reflektor üvege, de lehet valamilyen optikai eszközből, pl. távcsőből, távmérőből, fényképezőgépből stb. kiszerelt optikával is tüzet rakni.
AKKUMULÁTOR, ELEM: A tűzgyújtás azon alapul, hogy az akkumulátor rövidre zárása során szikra keletkezik. Ezzel a szikrával a könnyen gyújtható anyagokat lángra tudjuk lobbantani. Tegyünk 1 dl benzint egy üres konzervdobozba, és a szikrával begyújthatjuk. Természetesen nemcsak üzemanyagot tudunk meggyújtani szikrával, hanem pl. lőport, de még vattát, taplót is. Autó akkumulátor rövidre zárásához használhatunk finom drótkefét is. Ezek szálai a rövidzárlatkor felizzanak, és igen magas fajlagos hőleadásra képesek.
TŰZGYÚJTÓ ÍJ: A legősibb tűzgyújtási mód. Első lépésként keresünk hozzá egy 60-80 cm hosszú és 2-2,5 cm átmérőjű rugalmas fát. Erre a legjobb a tiszafa, mogyoró, jávor, hárs, bükk, gyertyán, stb. Két végén készítsünk egy-egy kis bevágást, és erősítsünk rá húrt. Erre a célra egy kb. 1 cm vastag bőrszíj a legjobb, de erős spárga, vagy pl. ejtőernyős zsinór is megfelelő.
Orsónak és tokmánynak kemény, de száraz fát nézzünk. Az orsó az íj vastagságú legyen, és körülbelül arasznyi hosszúságú. Egyik végét hegyezzük ki, a másikat meg kerekítsük le. Ez utóbbi részhez csatlakozik a „tokmány”. A tokmány egy tenyér nagyságú fadarab, amelybe mélyedést faragunk az orsó tompa végének. Ezt a részt szokták szappannal, vagy zsírral is megkenni, hogy „jobban szaladjon” az orsó.
Egy lapos puhafa fadarabot keresünk, (pl. fenyő, hárs, stb.) és ennek szélébe V alakú bevágásokat és mélyedéseket faragunk. A mélyedés alá könnyen gyulladó anyagot teszünk. Erre a legmegfelelőbb a bükkfa tapló, nyírfa kéreg vagy a kóc. Ez utóbbihoz a spárga szétkalapálásával jutunk.
A tűzgyújtáskor térdünkkel vagy a talpunkkal leszorítjuk a falapot. Az íjjal az orsót előre-hátra forgatjuk, és az orsó hegyénél izzó parázs keletkezik. Ez lehull az alatta levő gyújtósra. Ne várjuk, hogy lángra lobbanjon, hanem az izzó parazsat a gyújtóssal együtt óvatosan kézbe kell venni, és fújni. Ez a gyakorlatot is igénylő mozzanat a kulcsa a tűzgyújtásunknak. Amennyiben éppen a megfelelő erőséggel fújjuk a parazsat, akkor az lángra lobban, és már csak rá kell tennünk az előre elkészített forgácsokra.
TŰZGYALU: Nagyon könnyen elkészíthető tűzgyújtó eszköz. Egy puhafába hornyot készítünk. Ehhez célszerű egy vastagabb bodzaágat keresni, és kettéhasítva a puha belét kivenni. A tűzgyalu rúdjának egy közel két arasz hosszú száraz keményfa botot keressünk. A horony egyik végéhez készítsünk könnyen lángra lobbanó anyagot. A tűzgyújtásnál a keményfa rúd végét mozgatjuk a horonyban, és a felizzott kis faforgácsok az odakészített gyúlékony anyagot meggyújtják.
TŰZSODRÓ: Az íjas tűzgyújtáshoz hasonló módszer. Az íj helyett azonban a két tenyér közzé kell venni az orsót, és fentről lefelé haladva forgatni. A gyúlékony anyag meggyújtása az íjhoz hasonlóan történik. Ehhez a módszerhez nem csak gyakorlat, hanem meglehetősen nagy erőre és kitartásra is szükség van.
4. A tűzrakás helyének kiválasztása
Vészhelyzetben, kényszerből végrehajtott tűzgyújtás esetén, gyors mérlegeléssel tudnunk kell döntenünk, hogy a tűzrakás, vagy annak elmulasztása jár kisebb veszéllyel. Szempontok a tűzrakás helyének megválasztásához:
- Az ellenség várható mozgási, figyelési útvonalától távol legyen, műút, erdei, talajutaktól legalább 300m, lakott településektől pedig 800-1000 m távolságban legyen.
- A terep felfedése esetén biztosítsa a rejtett menekülést, ellenségtől való elszakadást, célszerű átszegdelt, fedett terepet választani, és a menekülési útvonalakat előre eltervezni.
- A tűz jól álcázható legyen, nappal-éjjel kellő rejtést biztosítson az áruló fény, és füstjeleknek, bőven legyen tűzgyújtó és tüzelőanyag.
- A tüzelő összegyűjtése minimális erő és idő ráfordítást igényeljen, ne legyen fokozottan tűzveszélyes hely a tűzrakás közelében.
- Száraz fenyőerdő, lábon álló gabona a tűzrakót is veszélyezteti, a terület alkalmas legyen huzamosabb ott tartózkodásra, pihenésre, célszerű a bázis közvetlen közelében megfelelő helyet találni, szélvédett területen legyen.
- Viharos szél még a látszólag biztonságos területről is messzire viheti a pernyét, parazsat, a hő visszaverődés megfelelő hőtükörrel szabályozható.
- Sziklaplatón, fagyott földben, stb. nem lehet a hőtükör megtámasztásához karót leverni, ne legyen a tűzrakás helyén porózus kő, mert hajlamos szétrobbanni.
5. Tűz fajták
PIRAMIS (TIPI) TŰZ. Egy földbe szúrt ág körül gúla alakba rakjuk a tűzifákat. A gúla szél felőli oldala azonban nyitott marad. Ide kerül a gyújtós. A begyújtás után a nyitott oldallal szemben állunk (a szélnek háttal), és így szabályozzuk a szelet. A tüzet főzésre, melegedésre használjuk.
POLINÉZ TŰZ. 0,6-0,8 m mély vödör alakú gödröt ásunk. A palástot sorba rakjuk egymás mellé olyan hosszú ágakkal, amelyek még nem lógnak ki a gödörből. Az alját ágakkal borítjuk, majd tüzet gyújtunk benne. Igen gazdaságos, fában szegény helyen célszerű tűz, amelynek minimális a hővesztesége. A polinéz tűz előnye még, hogy gyorsan, akár egy lemezzel (deszkával) lefedve is rejthető, valamint főzésre is alkalmas.
"T" TŰZ. Amint a neve is mutatja, "T" alakú gödröt kell készíteni, amelynek minden szára egyforma mély. A felső szárban folyamatosan ég a tűz, és innét a főzéshez szükséges parazsat a függőleges részbe tudjuk kotorni. A "T" tűz előnye, hogy egyszerre többféleképpen is tudunk vele főzni.
CSILLAG VAGY PÁSZTOR TŰZ. A csillag alakban lerakott tűzifák közepét meggyújtjuk. Az ágakat beljebb tolva vagy kijjebb húzva szabályozni tudjuk az égés intenzitását. Előnye, hogy takarékos. Másik előnye, hogy a hosszabb ágakat nem kell feldarabolni, hanem a láng közepébe rakva megfelezhetjük, így a közepe elég, két darab lesz belőle.
FINN TŰZ. Egy hosszú rönköt kettéhasítunk, vagy két rönköt teszünk egymás mellé. A begyújtást a rönkök között teljes hosszában kell végezni. A finn tűz előnye, hogy 8-10 órán keresztül egyenletes meleget sugároz, és a szakszerűen készített tűz nem igényel állandó felügyeletet sem.
MÁGLYATŰZ. Soronként két-két gerenda kerül egymásra kb. 8-10 rönknyi magasságig. Az egészet középen meggyújtva erős lánggal ég. Jelzésre jól használható.
Állványos tűz. Akár mocsaras, vizes területen, de hótól lucskos földön is tüzet rakhatunk. Ehhez le kell verni párhuzamosan két-két Y alakú ágat a földbe nyílásával fölfelé. Az Y száraiba egy-egy ágat teszünk, majd merőlegesen sűrűn keresztbe rakjuk ágakkal. A vízszintes ágsor tetejére követ vagy földet pakolunk. Erre kerül rá a gyújtós és a tűz. A talaj (víz) fölött kb. 1 m magasságban rakott tűz melegítésre, főzésre is alkalmas.
6. Tűz szállítása
Gyakran előfordul, hogy kevés a gyufánk, esik az eső, vagy egyéb ok miatt célszerű a tüzet magunkkal vinni. Különösen, ha hideg vízben kell átgázolnunk, úsznunk, akkor minden perc késlekedés számít. Egy legalább 400 grammos konzervdoboz oldalát több helyen lyukasszuk át késsel, majd béleljük ki nedves falevelekkel, fűvel. Ezekre tegyünk keményfa parazsat, majd a tetejére ismét nedves levelek jönnek. A dobozt egy drótra erősítve vihetjük magunkkal, és szükség esetén meglóbálva szítsuk fel a parázstüzet. Célszerű az útra még faszén darabokat is vinnünk, így a több órás vagy egy napos út közben a parazsat táplálni is tudjuk. A tűz szállításának ez a gyakorlatban legjobban bevált, megbízható módszere.