Szükség fegyverek
1. A szükség fegyverek használata
BOLA. Igen régi fegyver, amelyet már több ezer éve használnak vadászatra. A bola a parittyához hasonló eszköz, amely madarak, kisebb emlősállatok elejtésére szolgál. Az eszkimók és néhány dél-amerikai törzs vadász eszköze igen egyszerű felépítésű. A bola lényegében egy közel egy méter hosszú kötelekre erősített 3 (esetleg 4-5) kő. Ezeket a vadász a feje felett parittyaként elhajította a vad felé. A levegőben kóválygó eszköz madárral, vagy pl. őzzel való találkozásakor a kötelek rátekerednek a vadra, és így azt időlegesen megbénítják. A fegyver ritkán öli meg a vadat, ezért alkalmas az állatok élve történő befogására is. Mindenesetre mindig számítani kell arra, hogy az ideiglenesen megbénított, megkötözött vadat egy késsel, vagy akár egy vastagabb bottal gyorsan meg kell ölni, mielőtt kiszabadulna a kötélből.
A bola könnyen elkészíthető, pótolható eszköz. Keressünk három közel egyforma nagyságú kavicsot, amely kb. fél teniszlabda nagyságú. Kell még hozzá erős vászon, ponyva, vagy akár vegyivédelmi köpeny darab is. Ebből vágjunk ki három közel arasznyi átmérőjű darabot, majd helyezzünk beléjük egy-egy kavicsokat. A követ szorosan bele kell kötni. A kavicsoktól kb. 85-95 cm kötélszárat hagyjunk, és ezeket a másik végüknél kössük egybe. A csomózást megtehetjük hagyományos csomóval is, de szokták még hurok formában is összeerősíteni.
Az eszkimóknál nem szoktak a rögzítéshez vásznat használni, hanem csak közvetlenül a kőre csomózzák fel a spárgát. Ezt a módszert csak gyakorlottabb túlélőknek célszerű átvenni. Amennyiben nem sikerül ugyanis biztonsággal megcsomózni a kövön a spárgát, akkor az idő előtt lerepül, és rendkívül baleset veszélyes.
A három madzagot az indiánok eltérő színű kötélből készítik, hogy használat után az összegabalyodott kötélszárakat gyorsabban tudják kicsomózni.
A vadászathoz vállon átvetve hordják a bolát. A vadász a dobó kézzel a teste előtt fogja a kötélhurkot, és a hátán vannak a kövek. A fegyver használata ebből a helyzetből indul. A vad észlelésekor az ember a kötélhuroknál fogva erőteljesen meglendíti a köveket úgy, hogy az a feje felett közel vízszintesen lendüljön, és egy fordulat után el is hajítja azt. Az első időben még a második pörgetés után oldjuk ki a bolát. A gyakorlást először mindössze 8-10 m távolságba kirakott célokra kezdjük. Csak ha már biztonságosan kezeljük a fegyvert ebből a távolságból, akkor térjünk át az egy pörgetésből való dobásra. Gyakorlott vadászok azonban már 45-50 m-ről is pontosan tudják használni ezt a fegyvert.
Közép-Európában elsősorban a vízi szárnyasok és a fácán, fogoly ellen eredményes ez a vadászati mód. Túlélő helyzetben azonban kóbor macskák, kutyák elejtésére is jól használható a bola.
Csúzli. Gyerekként sokan használták ezt az egyszerű vadászeszközt. A gyakorlottabbak verebet, galambot, de még fácánt vagy vadkacsát is ejtettek el vele. Gyakorlott vadász kezében igen eredményes eszköz. A túlélő készletekben is gyakran megtalálható, előre elkészített csúzlik igen komoly fegyverek. A 6-8 milliméteres vas vagy ólom golyót akár 90-95 m/sec sebességgel repítik ki. A csúzli az egyik legkönnyebben elkészíthető fegyver. Szinte minden része megtalálható a terepen. Amennyiben valaki még nem készített ilyen eszközt, akkor célszerű a leírást követni.
Vágjunk egy "Y" alakú ágat, amelynek szárai közel szimmetrikusak. Keressük egy rugalmas gumit hozzá. A legjobbak az elsősegélynyújtó készletben levő "tejgumiból" készült érszorítók. Ezen kívül szinte minden gumi alkalmas, pl. ejtőernyő lerántó gumi, ruhából kivett, stb. Háborúban gyakran találunk elhagyott autókat. A teherautó belső, személykocsi belső, de még a kerékpáré is megfelelő. (Szükség esetén duplán kell venni.) A gumibelsőkből történő vágásnál használt zsilettpengével, vagy hasonlóan éles eszközzel vágjunk. A gumicsík kiszabását egyenes tárgy mellett, pl. tükör széle, stb. végezzük. Az életlen késsel szabdalt gumicsík széle ugyanis berepedezik, és már rövid használat után elszakad. A legegyszerűbb csúzli egy folyamatos gumiszalag, amely csak a villa ágaknál van rögzítve. Kicsit pontosabb lesz az eszköz, ha fához és a bőrhöz egyaránt rögzített a gumi. A bőrt használt cipőből, vagy szükség esetén a belső talpbetétből, esetleg műanyagból is készíthetjük. Fontos, hogy a gumiszalag spárgával felkötését mindig feszesre meghúzott gumiszalaggal végezzük. A laza gumiszalag akár le is csúszhat a lövések során.
Amennyiben van egy fogónak használható eszközünk is, akkor célszerű "U szeges csúzlit" készítenünk. Ennél elegendő csak az ágvillánál rögzíteni a gumiszalagot, de annak kímélésére célszerű egy bőr csíkot is középre felhúzni. Kerítésdrótból készített "U" szegek két végét ferdén, hegyesre vágjuk. Igen pontos, és hatásos az ilyen csúzli is.
A csúzligumi hossza akkor jó, ha az egyik kezünket egyenesre nyújtva tartjuk az ágat, és a másik kezünkkel kihúzott gumiszalag vége (a bőr rész) az állunkhoz ér. A pontos lövéshez mindig ugyanúgy kell kihúzni a gumi szárat, hogy ezzel is csökkentsük a függőleges eltérést. Akik nem rendelkeznek kellő gyakorlattal a csúzli használatában, azoknak célszerű a kihúzott csúzli ágát vízszintesen tartani a célzáshoz, úgy, hogy az "Y" fölső szárának teteje mutasson a célra. A távolság növekedésével természetesen egyre magasabban a cél fölé kell emelni "céltüskét".
A legpontosabban közel egyforma kavicsokkal tudunk lőni. Már egy órás gyakorlással is lehet esélyünk kisebb madár, vad elejtésére. A csúzlival való vadászat elsősorban madarak ellen eredményes. Nappal az erdőt járva megjegyezzük a beszállófákat. Ezeket rendszerint az erdőszegélyek déli, szélcsendesebb részein találjuk, ami a fák alatt levő madárürülék alapján nem is nehéz feladat. Galambok gyakran padlásokon éjszakáznak. Ilyenkor elegendő délután felülnünk az elhagyott padlásra, és az éjszakára beérkező madarakat a nyílásnál egyenként elejthetjük. Rendszerint még arra is van időnk ilyenkor, hogy előtte "belőjük a célt".
LÁNDZSA. Minden földrészen ismert ez az ősi hajító fegyver. Egyszerű felépítése, elkészítési módja miatt szükségfegyverként még ma is jól használható. A lándzsával akár nagyobb vadat is elejthetünk, de alkalmas például az ellenséges őr megsemmisítésére akár 10 méterről is.
A legősibb lándzsák tulajdonképpen egyszerű 1,5-2 m hosszú botok voltak, amelyeknek egyik végét kihegyezték. Ilyen egyszerű szükségfegyver elkészítésére rendszerint hadifogságban is gyakran van lehetőségünk. A kihegyezett rész keménységét kiégetéssel fokozhatjuk. Számtalan lehetőség van a fegyver hatásosságának növelésére. A lándzsa csúcsába illesztett szuronynak, éles késnek a nyél tehetetlensége, tömege komoly behatolási mélységet biztosít. A lándzsanyélnek adott esetben akár egy seprűnyél is kiválóan megfelel. A kés, vagy valamilyen vágóél rögzítéséhez célszerű a lándzsarudat átmérőjének fele vastagságig bevágni, majd kötéllel erősen áttekerve rögzíteni azt.
Hadifogság esetén természetesen kicsi a valószínűsége, hogy késhez jutunk, de annak pótlását mással is megoldhatjuk. Egy éles szegélyű üvegdarab, de akár még egy konzervdobozból kivágott lemez is megteszi. A lemezdarabot kövön, betonon élesre fenhetjük. A vadászlándzsák általában széles, 50-70 mm keresztmetszetű vágóéllel is rendelkeznek, hogy nagy sérülést, széles vágott sebcsatornát hozzanak létre, és ezzel természetesen gyors elvérzést okozzanak.
Lándzsaként nemcsak a másfél méternél hosszabb rudak jöhetnek számításba. Kisebb rudak is jól repülnek. Pl. egy mindössze 50 cm hosszú, (8-10 mm-es) betonacél darab is meglehetősen hatásos fegyver, amely egy kis ügyességgel 6-8 m-ig pontosan, heggyel előre dobható. Természetesen ennek a hegyét is célszerű kövön kifenni, vagy kireszelni. A kerítésből, építkezésből zsákmányolt "betonvas lándzsa" előnye, hogy a nagy erővel szúrt késhez hasonlóan ez is áthatol a lövedék- és repeszálló mellényen is.
HAJÍTÓRÚD. A lándzsa tehetetlenségi ereje, és ezzel dobási távolsága akár 30-40 %-kal is javítható ezzel az eszközzel. Afrikai, ausztráliai bennszülöttek már régóta használják a hajítórudat.
A szerkezet lényegében egy vízszintes bot, amelyen a hajítás előtt ráfekszik a lándzsánk hátsó 2/3 része. A hajítórúd elején van egy lefelé függőlegesen kinyúló rész, a fogantyú. Ezt megfogva nagyobb erővel és pontosabban lehet a lándzsát kiröpíteni. A hajítórúd felső részén végigfutó horonyba kell fektetni a lándzsát, úgy, hogy annak vége a hajítórúd függőleges támasztékához érjen. Ez adja át a lándzsának a hajítórúdon keresztül a kirepítő erőt.
Egyéb eszközök. " Egy tapasztalt túlélő kezében minden fegyverré válhat" mondják az USA túlélő kiképzők. A fogolytáborban, vagy más túlélő helyzetben a katonák összegyűjtik a fegyverként is használható anyagokat. Akár konzervdoboz tetejéből is lehet kést, nyíl-, vagy lándzsahegyet készíteni, csupán egy kövön élesre kell fenni. Egy megfelelően pattintott kő, vagy szilánkosan tört csont is hatásos szúróeszköz. A bot, mint a legősibb fegyver, a hozzáértő kezében félelmetes támadó, vagy védőfegyverré, de például egy beerősített vaslemezzel, üveggel lándzsává is válhat.
2. A tűz mint fegyver
Túlélési helyzetben gyakran előfordul, hogy nagy erejű, pl. az adott területet "átfésülő", vagy üldöző ellenségtől kell elszakadni. A fogolytáborból megszökő katonát is szinte mindig üldözik, sőt, a menekülő legtöbbször fegyverrel sem rendelkezik.
Ilyen, és hasonló helyzetekben sokszor az egyetlen esély az ellenségtől való elszakadásra, üldözők megsemmisítésére a növényzet meggyújtása. Egy lábon álló gabona tábla, fenyőerdő stb. lángba borítása szinte mindig zavart, veszteséget, félelmet kelt az üldözőkben, és még a további nyomon követést is akadályozza.
A tűzfegyverként való használata is speciális ismeretet igényel, amely része a váratlan helyzetekre történő felkészítésnek. Elsősorban egy biztos tűzgyújtási gyakorlat szükséges, és némi felkészítés az erdő- és mezőgazdasági tüzekről.
Aljnövényzet tűz esetén a talajt borító tű és lombos fák levelei, a száraz gallyak, kidőlt fák, esetleg tuskók égnek.
A futótűz sajátossága, hogy a láng gyorsan, mintegy a "futás sebességével" halad, és csak a lehullott tűlevelek, falevelek égnek. Amennyiben a tűz nem erősödik fel, akkor a bokrok, fák kérge megperzselődik ugyan, de nem fejlődik tartós aljnövényzet tűzzé.
Tartós aljnövényzet tűz legtöbbször az erdei avartűzből, futótűzből keletkezik, és ilyenkor a nehezebben gyulladó, nedvesebb anyagok is égnek. Ezekből keletkezik legtöbbször a koronatűz, amit egyszerűen csak erdőtűznek nevezünk.
Tudnunk kell, hogy futó-, vagy aljnövényzet tűzből nem mindig lesz koronatűz, és kisebb tűz magától is elaludhat.
A TŰZ TERJEDÉSE. A tűz terjedését alapvetően az éghető anyagok, és a szél határozza meg. Szélcsendes időben az avartűz gyors fellobbanása, terjedése, néhány tíz méter után viszonylag állandó lesz. Ennek oka, hogy a kiégett területre oldalról hideg levegő áramlik be. A tűz haladási sebessége kezdetben percenként 3 méter, de ez az érték kedvező viszonyok esetén akár tízszeres is lehet.
A szél hatására a tűz terjedése a légáramlás irányában felgyorsul, és egy elnyújtott ovális alakban fog "tarolni". Fenyőerdőben az avartűz 8-10 km/órás szélnél percenként 3-4 m-t tesz meg, de kétszeres szélsebesség esetén a lángok terjedési sebessége elérheti a 8 m-t percenként. A szél sebességének növekedésével a tűz terjedési sebessége is emelkedik, de ennek mértéke rendszerint elmarad a szél sebességének emelkedése mögött.
A koronatűz, amely rendszerint aljnövényzet tűzből alakul ki, hasonló terjedési sebességet érhet el. Sajátossága azonban, hogy a szél által magával ragadott szikrák, pernyék messze a tűz "frontja" előtt is kialakíthatnak úgynevezett tűzgócokat. Hegyoldalakon általában felfelé, míg sík területeken többnyire a szél irányában terjed a tűz.
Hegyoldalakon elsősorban a déli és nyugati emelkedőket a legkönnyebb meggyújtani. Tapasztaltabb túlélők képesek meghatározni az uralkodó szélirányba levő katlanokat, bevágásokat. Itt ugyanis a felgyorsult szélsebesség miatt rendszerint jóval szárazabb a növényzet. A másik nagy előnye a jól megválasztott domboldalak meggyújtásának, hogy a tűz terjedésének sebessége nagyobb, mint a környező területeké, valamint a terjedési irány is pontosabban becsülhető.
Gyors tűzgyújtást biztosít, ha kihasználjuk a terepen levő növényzet sajátosságait. A szél a tűleveleket, avart gyakran egy-egy mélyedésbe összehordja. Ezekre néhány száraz ágat dobunk, és begyújtjuk az avart. Célszerű 2-3 közeli mélyedés egyidejű begyújtásával a "tűzfolyam" kialakulását biztosítani, gyorsítani.